GÁBOR JÓZSEF legnagyobb szenvedélye az Igazság volt. Kevesen tudják, hogy ifjú korában, csupán érdeklődésből, bírósági tárgyalásokra járt be megfigyelőnek. Bár ő maga soha nem ítélt volna el senkit, izgatta az igazság kiderítésének a folyamata és azok a tényezők, amelyeknek ebben szerepe van. Közismertebb róla, hogy évtizedekig aktív futballbíró is volt. Ezen a pályán persze ítéleteket kellett hoznia: talán itt, ilyen játékos keretek között gyakorolta, hogy ő is döntéseket hozzon. Mindeközben azonban, más tekintetben, a zongorán minden billentése döntés volt, egyértelmű állásfoglalás, amely az adott pillanatban nem ismert ellentmondást. Aztán egy perc múlva képes volt annak ellenkezőjét is állítani – ugyanolyan meggyőző erővel.
Másokkal ellentétben, akiket a téma ennyire foglalkoztat, Jóska nem kívánt az Igazság bajnoka lenni, sőt igazságot tenni sem akart. Őt elsősorban a különböző nézőpontokban rejlő igazság érdekelte, és ezekkel szinte teljes odaadással tudott azonosulni. Ezért volt képes a legkülönbözőbb zenei elgondolásoknak is alárendelni magát, sőt maga állított érveket mögéjük. Ez tette őt olyan páratlanul hajlékony zongorista partnerré.
Bizonyára az igazság kérdésével függ össze az is, hogy Jóskát annyira lelkesítették a tények, adatok, információk; mindig próbált belőlük rendszert alkotni magának, legyenek azok sporteredmények, egy zenei verseny pontszámai, a harmóniamenet legapróbb mozzanatai, különböző nyelvek kifejezései vagy egyéb információk az élet és az emberek dolgairól. Kisfiús izgalommal gyűjtötte az adalékokat (még saját betegségéről is), mindeközben – szintén gyermeki – elfogulatlansággal követte az eseményeket. Életben és sportban, ha drukkolt is valakinek, az sose hozott ki belőle semmiféle rosszindulatot a többiekkel szemben. Mert lelke mélyén mindenkinek szurkolt. Ezt tette iskolaigazgatóként is: ebben a minőségében a legkisebb beavatkozás elve alapján hagyta működni a dolgokat - és azok működtek.
Nem hivalkodott vele, csak mintegy véletlenül derült ki néha-néha, milyen művelt és olvasott volt. A szellemi dolgokkal kapcsolatban is inkább nyitottságát és érdeklődését tapasztaltuk, mintsem elveit hangoztatta volna.

Cselekedetei azonban mégis valamiféle hitvallást sugalltak, amelyben a keresztényi segítőkészség és egy buddhista szerzetes derűs nyugalma egyesültek. Választott életvitelének köszönhetően ezeket az erényeket folyamatosan és sokakkal gyakorolhatta. Ő nem kényszerből mondott le a szólista karrierről, hanem elhivatottságból lett tanár és kamarazenész-korrepetitor. Miközben korrepetált (azaz fogyhatatlan türelemmel "együtt ismételt" velünk), úgy kísért, mint egy felvilágosult szülő: vezetett és óvott is egyben, de tiszteletben tartotta a "gyermek" egyéniségét, és megengedő volt a botlásokkal szemben is. Leült hozzánk, és teljes lényével "belement a játékba", amit mi kitaláltunk. Nem asszisztált, nemcsak kísért, de elkísért – mindenhová, ahová menni akartunk. Bár néha kiderült, hogy megvan a maga véleménye, ezt sosem helyezte másoké elé, nem is igen hangoztatta. Inkább csak kérdezte, mi nem úgy látjuk-e…? Nemigen foglalt állást, és részéről ez inkább volt a minden szempontot egybefogó értelem és a mindenkire kiterjedő együttérzés, mint az opportunizmus vagy a bizonytalanság jele. Mondhatnánk, megkülönböztetett szeretettel fordult mindenki felé, de voltaképpen épp az volt ennek a magatartásnak a lényege, hogy szeretet dolgában nem különböztette meg az embereket: egy kolléga, egy felettes, egy politikai tekintély, egy világsztár és egy ügyetlen zeneiskolás gyermek (sőt még egy kutya is) ugyanazt a teljes odafordulást tapasztalhatta tőle. Ezért tekinti most őt saját halottjának mindenki, aki ismerte.
Jóska erős, optimista akarattal küzdött betegségével. Aztán – focinyelven szólva – egy játékidőn túli potyagóllal vesztett. Talán meg se kellett volna adni. De már nem óvhatjuk meg a bírói döntést. Csalódott és nagy szurkolótábor maradt a lelátókon. De ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy szomorúságunknál nagyobb az öröm, amellyel életében megajándékozott minket. Ezért a végső szó a háláé!
Most az egyszer mi kísérjük Gábor Jóskát: elkísérjük utolsó földi útjára, de valójában továbbra is Ő kísér és tanít minket – szellemével, arcának, gesztusainak, tetteinek emlékével és az éterben hagyott hangjaival. A billentéssel, amiben benne volt az Igazság.

2017. szeptember

(Megjelent több internetes fórumon, és a Muzsika c. folyóiratban is)